Mit kapsz vissza, ha önmagadad adod?

Bármi amit szeretnénk megvalósítani, akkor valósul meg, ha hangot adunk annak ami bennünk él. Ne félj önmagadat kifejezni, mert rengeteg előnye van annak, ha nem játszol megjátszott szerepeket.

Ezt úgy is felfoghatod, hogyha nem önmagadat adod, megtagadod a saját eredetiséged, eldugod a többiek elöl, akkor egy felvett szerep élvezi a kapcsolatokat, sikereket ér el a munkájában, neki jár a tisztelet, ő lesz az aki magabiztosan halad olyan életben, amire egyébként az eredeti önmagad sokkal rátermettebb lenne.

Persze mondhatod, hogyha eldugtad önmagad, akkor nem tudsz sérülni, nem fognak átverni… de ezt csak is egy olyan szerep mondatja veled, aki félelemből jött létre.

Ott ahol ennyi félelem van, ott csak szerepek lehetnek és igen, a szerepek mindig sérülnek. Az önazonos életben, nincs kudarc.

Az eredeti fényed mikor nincs színfalak mögé bújtatva, akkor beregyogja az életed minden terültetét. Eredetiséged, mindig önmaga fényét látja vissza a többiekben is és a környezeti tényezőkben is.

Tükör életet élünk és azt kapjuk vissza, akik vagyunk vagy azt, akit eljátszunk. Úgy is mondhatom, hogy a félelmekből felhúzott maszkod is ugyanúgy visszatükröződik a való életből, mint az is, mikor lehúzod a maszkod és önmagadat adva, önmagadat kifejezve, belenézel az életbe.

Mennyire egyszerű és valójában nem is titokzatos, ha jobban megvizsgálod azokat a folyamatokat, amin keresztül mentél és megérkeztél oda, ahová készülődtél korábban.

A folyamat csak annyi ideig tart, ameddig beállsz a tükörbe. Beleállhatsz a dolgaidba kiegyensúlyozottan és kétkedve is, mindkettőt megkapod a megfogható világból.

Amikor kiengeded önmagad az elméd reflekszeiből, abban a pillanatban azokat a dolgokat is beengeded az életedbe, amitől eddig elzártad magad.

Ne azon gondolkodj most, hogy milyen a belső hangod és az se zavarjon, ha nem áll jól és megszólnak érte. Csak tedd meg és engedd szabadjára azt, aki valóban te vagy. Mert minden nehezebb időszakban, elsősorban önmagadra van szükséged és nem könnyebb környezetre.

Nem kell ezt szépen és jól csinálni, csak őszintén, mindenféle pozitív vagy negatív irányba hajlások nélkül, egyenesen. Nézz egyenesen a világba és lásd meg benne a saját kezed nyomát. Mert bármi, tapasztalsz vagy bármilyenre is értékeled a világot, a saját világnézetedet éled meg.

Nem kell, hogy szépen csillogóan hangzzon csak engedd ki és megmozdul az életed. Akkor vagyunk képesek egy ütemet lépni az élettel, ha ott van bennünk a hajlandóság arra, hogy változzunk.

Az élet mindig mozgásban van, soha nem áll egy helyben, ezért neked is mozgásban kell lenned. Ha lépést tartasz, mersz változtatni, akkor veled mozdul minden egyéb is.

Persze felmerülhet jogosan a kérdés, hogy min is változtassunk? Hát minden olyanon, ami már nem működik és keressük a működőt.

De van, hogy csak fel kell éleszteni azt, ami nem működik… életet kell lehelni abba, amiről esetleg elfelejtkeztél és nem törődtél vele. Az élet mindenhol jelen van, az élet működik akkor, ha működteted.

Engedjük el azokat a dolgainkat, amiket lehetséges, hogy a múltban sikerrel használtunk, de ma semmit sem tesz hozzá az életünkhöz. A vegetáció vagy a múltba való visszavágyódás, soha nem előre lépés és az életünk nem képes visszahaladni… csak is előre jár az óránk is.

Ne cipeljünk olyat, ami már nem ad éltető erőt. Vedd le azt a bőrt magadról, ami elhalt, mert az a bőr már nem érez, vagy ha érez is, azok halott régmúlt érzések. Érzés nélkül, pedig sótlan az élet és nem teljes. Ma kell érezned, ma kell újraélesztened a kedvedet!

Értem, hogy ott valamikor régen volt egy törés az életedben, de ne ragadj bele, haladj tovább és érkezz meg a mai napba. A jelen nyújtotta valóság az az éltető erő, ami a teljességben képes kibontakozni.

Lényegében a vedlés nyitja meg azokat a lehetőségeket a változásra, amiben ki tudsz teljesedni. A halott régmúlt gondolkodás, a halott kapcsolatépítési módszerek, a halott hitrendszereid és tapasztalataid, amik a múltból kísértenek, arra kérnek, hogy érkezz meg a jelenbe és lásd tisztán, mennyi mindent írhatsz felül a valódi élettel.

A vedlés nyit meg minket önmagunk átalakítása felé, mert ha mi nem változunk és cipeljük a levedlett régit, akkor agyon nyomjuk az életünket… ez az a gondokkal terhelt elvárások és teljesítmény kényszerek súlya, ami tönkreteszi nem csak az életedet, hanem megmérgezi a szívedet is.

Egyébként ez a változás, amiről szó van, mindig megtörténik, mert van egy pont, amikor már nem bírod cipelni és akaratlanul is muszáj letenned a múlt tömegét ahhoz, hogy túlélj.

Vagy az élet olyan erős hatásokat gyakorol rád, hogy folyamatosan elkopnak az elhalt rétegek rólad. És valójában ez folyamatosan történik veled is, mert most is a belső életeddel foglalkozol a szavaimon keresztül. Mert a tartalmas vedlés, soha nem kívülről történik, a kopás és az elhalt rétegek, mindig belülről fejtődnek le rólad.

Akárhogy is nézzük, ez a vedlés, soha nem esik jól és egyébként bármennyire tudatos is, fájdalommal jár. A fejlődésed teszed abba a fájdalom kosárba, ami visszatükrözi, hogy valóban megindult a változás folyamata.

Megértem, hogyha sok fájdalom ér, nem akarsz egy újabbat… de be kell vállalni a múlt elvesztésének fájdalmát azért, hogy kiszabadulj abból az elme alkotta börtönből, amit a régi tapasztalatok falai húztak fel neked.

Tudom, hogy könyökből az első megérkező fájdalom hatására, a változásod elé akarsz majd állni vagy ki akarod kerülni… de nézd meg, hogy úgy alapvetően milyen szándékaid vannak.

Meg akarod változtatni az életed! És a változás, csak a külsőségek koptatásával vagy építgetéseivel, csak felületes. A belső személyiséged fölösleges részeit, kell ahhoz levedlened, hogy a változás tényleg látványosan építő legyen.

Nem meglepő, ha feladod, sokan nem adják a régi szokásaikat újakért, de most hogy erre már tudatosan ránéztünk, a jobb félni mint megijedni hozzáállást váltsd fel arra, hogy inkább egyszer fájjon és érezzem azt a fájdalmat, mint egy életen keresztül szenvedtessem magam úgy, hogy azt sem tudom, miért fáj állandóan.

Aztán persze azt fogod mondani, hogy „mindenkinek fáj és megszokod azt az életet, ami soha nem esett jól”.

Így hát amikor nem vetjük le azt, ami már meghalt bennünk, akkor csak önmagunk halvány részeiként éljük az életünket, mert az idő haladtával, egyre vastagabbak az elhalt részek, amik alatt, mi is elhalványulunk.

Mind ez csak védekezés, mert az érzékenységünket is beáldozzuk olyanért, ami látszólag megvéd minket a konfliktusoktól, nehézségektől, problémás helyzetektől… ilyenek és ilyen emberek mindig lesznek.

De azzal, hogy elválasztod magad a vastag elme alkotta rétegekkel, megválsz attól az élettől is, amit valódi életnek nevezünk. Amikor cipeljük mindazt a sok emléket, amiken már túl vagyunk, akkor félre tesszük mindazt, ami valódi és örök.

Mikor lefeszülnek rólunk a fölösleges hitrendszerek, akkor már nem akarunk másokat átalakítani, nem szorongunk attól, mert nem az a mesebeli látvány fogad a való életben, mint amit elképzeltünk.

Ilyenkor, mikor tényleg önmagunk vagyunk, minden törékenységünkkel, eshetőségünkkel, érzelmekkel és hangulatokkal, akkor nem csak az életet fejezzük ki, annak minden vitalitásával és illatával, akkor már abban is segíteni tudunk, hogy másokat hozzásegítsük önmagához.

Ha valódi és fölöslegek nélkül, elkötelezetten éljük az eredetiségünkhöz méltan önmagunkat, akkor segítjük egymást az életet adó fény felé. Akkor már maga a lényeg és megjelenésed is koptatja azokat a belső és elhalt rétegeteket.

A valódiságod megtapasztalása, megkívánja a támogató közeget, mert az igazság mindig felszínre kerül, ha megengeded, hogy megmutatkozzon az életedben.

Ez olyan jellegű melegséget és fényt jelent, amivel bevilágítjuk és feltöltjük egymást. Így a lelked is képes biztonsággal a legzordabb körülmények és leggonoszabb társaságban is hozzád méltóan ragyogni.