Mindannyian rendelkezünk finom belső érzékeléssel és egy pszichikai órával, amely van mikor nagyon erőteljesen ordít a fülünkbe és van hogy diszkréten csak csipog döntési helyzetekben, döntési lehetőségekről, illetve a döntés szükségszerűségét vagy épp az elmulasztását.

Amikor valaki egy kellemetlen szituációban fájdalommal teli érzéseket él át, akkor tulajdonképpen a belső érzelmi élet jelzi, hogy nincs valami rendben.

Azt mondja, hogy „változtass” a helyzeten, lépj ki belőle vag kezdj már vele valamit, ha már benne vagy. Lépj előre! Ne azt kérdezgesd, hogy hogyan…csak hallgasd meg ezt a belső hangot, mert súg neked és tedd meg. Merj lépni az ismeretlenbe, hogy ismert legyen.

A jelzéseket viszont egyre halkuló formában küldi, mert megszokottá válik a „nehéz” élet is, kényelmes fotellá válik a szögekkel kivert trón is, ha már épp elég ideje üldögélsz benne. Így lehet életvitelszerűen fakír életet élni úgy, hogy természetessé válik a kínlódás és a halkuló vészkiáltások már nem is hallatszanak.

A probléma nem oldódott meg, a probléma még mindig ott van, de a fájdalom megszokottá vált, már nem érződik annyira erőteljesen a szögek, problémák érzése…. majd eltűnik a hang is, ami arra szólít fel, hogy változtass már végre.

A belső homokóra lepereg teljesen, befejeződik a nehéz helyzettel való küzdelem. Ilyen amikor életvitelszerűen lesz valaki öntudatlanul is alárendelt, elnyomott úgy, hogy esélyt sem lát arra, hogy kilépjen belőle.

De igaz ez minden beteg életre, ahol természetessé válik a fájdalom, a nélkülözés és meggyőződéssé válik az, hogy a későbbiekben sem lehet másképp… ez a megalkuvás a nyomorral.

Ugyanez játszódik le egy megromlott kapcsolatban is, ahol egy idő után elfogy a levegő, bezáródik a változás és még a változás lehetőségének is a kapuja. Ilyenkor a kapcsolat meghal, még akkor is, ha formálisan fennmarad és folytatódik is.

Olyan maradandó seb tátong benne, amit összevarni sem lehet méretei miatt.

Amikor ez a belső pszichés óra lejár, megszűnik a változás pszichikai lehetősége is. Nem gondolom, hogy ez jó vagy éppen rossz, csak egyszerűen megtörténik. A halál sem jó vagy rossz, csak egyszerűen megtörténik mindenkivel.

Van azonban, hogy ez a belső homokóra megfordul. Erre a fordulatra, mindannyian lehetőséget kapunk, Te is, én is. Ott ahol minden kapu bezárul, onnan is van kiút.

A belső órádat Te működteted és ennek van egy nagyon fontos üzenete. Minél kevésbé figyelek erre a belső jelzésre, annál mélyebbre merülök a problémás helyzetekben, annál nehezebb lesz terelni az életemet a megfelelő irányba, a pozitív kimenetbe.

Azaz a lehetőségeim kapuja akkor nyílik meg, ha a belső füleimet nyitom ki és nem a külső füleim hallotta hangzavarral, káosszal foglalkoztatom magam. Bár az is igaz, hogy vannak olyan esélyek, amik örökre bezárulnak, de akkor arra kell kinyitnom a fülemet, hogy hol van a „hova tovább”.

Csak figyeld meg, hogy hogyan állsz „bármilyen csináláshoz”, tudod amit nap mint nap teszel. Milyen kedvvel, energiával, lendülettel teszed?
Hidd el nem a feladataiddal van a gond, hanem a hozzáállásoddal. Amikor pl. változtatni szeretnél… tényleg bármin vagy bármit. És az ugye csinálással jár.

Sokan azért kényelmesednek bele a kakiba, mert tévesen azt hiszik, hogy nem lenne erejük, olyan nagy nehézséggel járna, bazi sok komfliktussal járna és amúgy is fájna…. és most csak a csinálásról van szó, nem beszéltünk konkrétumokról, csak általánosan.

Azt nézd meg, egyenesen és őszintén, helyzettől függetlenül. Milyen kedved volt ma tenni, csinálni az életedet. Mert most tényleg az életedről van szó és arról, ahogyan azt Te megéled.

Ennek a felismerése, nagyon komoly önkritikát igényel, amire nem válaszolhatsz sértődötten és nem bánthatod magad sértésig.

Nem könnyű tudom, de életbe vágó, hogy ne túl akarj lenni a napjaidon, az életeden, hanem lakjál benne, mint egy igazi otthonban, hiszen a tiéd.

Ennek a felismerése tudom, hogy ne könnyű, viszont gyógyító lehet számodra. Az ami létrejön körülöttem, ami kialakul, az rám vonatkozik, ami történik velem, az hozzám tartozik…. az életemről szól!

Lakom az életemet vagy elutasítom a saját otthonom? Nem nézhetsz úgy a felbukkanó nehézségekre, mint kikerülendő akadályokra, a szőnyeg alá söpörhető fölösleges hulladékokra. Ha a gyomra sem figyelek a házam kertjében, az attól még jó nagyra nő.

Amivel nem foglalkozok, mert én azt nehéznek és konfliktussal telinek ítélek meg, az terebélyesedni fog, súlyosbodik, majd szépen túl is nő rajtam.
Amivel viszont szembe nézek, addig megyek ameddig szükséges, foglalkozok vele, azt megismerem, tudni fogom hogyan működik és megszelidítem és úgy épül be az életembe, hogy az enyém.

Amit aztán csak elkerülsz, de nem oldasz meg, nem érted meg, az szépen visszajön, csak épp egyre talányosabb álruhában. Nem térhetek ki az ütközet elöl csak azért, mert fáradt vagyok, vagy rossz a hangulatom, vagy mert félek tőle.

A kikerült ellenfél visszatér, csak épp jobban kikupálja magát, ügyesebben fog cselezni és erősebb lesz és többszörösen lesz nehéz vele a párbajod.

A lelki életed az állandó, a fizikai élet pedig illúzió. Illúzió, de baromira masszív! Sokszor hallottam már ezt, gondolom Te is.

Úgy érzem erre kell egy magyarázat, hogy értelme is legyen. Minden változik, minden látszólagos és minden elmúlik. Nehéz ezt a körforgást felismerni pont akkor, amikor valami nagyon fontos hamvad el a kezünk között, amikor súlyos veszteségként ér minket egy kapcsolat befejezése vagy egy munkahely abbahagyása, vagy akkor amikor nagyon nagyon jól esik, esett valaki társasága.

Ám ami egyszer tragédiának tűnt számunkra és keserűen éltünk meg, azért később hálásak voltunk, a fejlődésünket szolgálta és az az időszak olyan tapasztalatokat adott, ami áldásként hatott az életünkre. Van mikor a bánatunk forrása, pont hogy egy örömteli élet kezdetét jelenti.