Elfogadlak azért, hogy az legyél aki vagy, de nem kell elviselnem azt, aki nem én vagyok. Ha elfogadásban vagy kisimulnak a ráncaid, ha elviseled csak megőszülsz.
Amikor a tolerancia összecsap az elfogadással és ütköznek bennem olyan téveszmék, amik a lelkembe nyilalnak.
Raboskodtam a saját toleráns viselkedésem miatt úgy, hogy nem is tudtam róla. Az volt az elképzelésem, hogyha toleráns vagyok a többiekkel szemben, akkor az egy csodálatos dolog és jó embernek számítok.
Aki toleráns mások iránt az jó ember. Nem számít mit érzel, nem számít hogy bánnak veled, csak legyél toleráns, elfogadó és nyugodt.
Azaz jobb ha elnyomod az ellen érzetedet, ellenszenvedet és fogadd el a másikat olyannak, amilyen békésen. Valójában a tolerancia egy magunkra öltött mosolygós és kedves lepel, ami alatt az elnyomott szenved.
A toleranciában semmi pozitív nincs, de egy jó nagy megfelelési vágy viszont igen. Ugyanis sokszor csak a nehézségek elviselésére és kikerülésére használatos, azaz mások megfelelésének akaró önalárendelést tükröznek.
Hiányzik belőle az az akarat, ami ha kell a küzdelem árán is, de meg akarja oldani a nehézségeket. Nincs benne a megküzdés ereje! A megoldás pedig az, ha belülre figyelsz és meglátod azt az elnyomást magadban, amit nem akarsz látni, el akarsz kerülni azzal a kanyarral, hogy toleránssá válsz.
Ha nem befelé haladsz, hanem kifelé és egyoldalúan mondasz le a saját akaratodról és neked kell alárendelté válnod, tehát nem az egyenjogúságot támogatod, illetve valamilyen helyzetet el akarsz vele kerülni, akkor az soha nem lehet építő. sokkal inkább hasonlít a „ne szólj szám, nem fáj fejem” -hez.
Az elfogadás és a tolerancia egészen más. Ha elfogadom, hogy a máshogy él, hogy mások a nézőpontjai, másképp gondolkodik mint én, de ezzel párhuzamosan elfogadom saját magam életvitelét, gondolkodását és nem gyötörnek kétségek, akkor tényleg a valódi elfogadásról beszélhetünk.
Az elfogadásban benne van az eltávolodás szabadsága is, gyötrelmek és harag nélkül, szeretettel. Elfogadlak azért, hogy az legyél aki vagy és nem kell elviselnem azt, aki nem én vagyok.
Egy pillanatnyi, rövid ideig tartó stratégia lehet a másik elviselés, tolerálása, de ezzel nem tiszteled a másikat, pont hogy távolodsz tőle és a különbség elviselhetetlensége miatt, talán a harag is kinyílik a szívedben.
Ez a lassú kivégzése a kapcsolatnak, komoly veszteséggel párosítva, miközben nem csak a másiktól, hanem önmagadtól is eltávolodsz és egyre messzebb kerülsz a valódi érzelmi világodtól is.
Ez a lassúság olyan komfort zónát növeszt köréd, amiben egyre nagyobb teret engedsz a másik akaratának és önmagaddal való kapcsolatodtól, érzéseitől pedig folyamatosan távolodni fogsz.
Az elfogadásban viszont egészen más történik, amit nem kell feltétlenül fájdalmas érzelmekkel megélned, viszont mindig benne van az önmagad tisztelete is. Lehetsz benne önmagad, de van egy határ amit akkor sem lépsz át, ha konfliktussal jár.
Hogy hol van ez a határ? Az önbecsülés és a szeretet „szélén”. Nem indulhatok ki másból, csak is a saját érzelmeimből szakíthatok gondolatokat.
Nem tudok kifejezni szeretet, ha nem értem önmagam és nem vagyok tisztában a saját őszinte és nem elkendőzött érzelmeimmel.
Ha ez nem így történik, akkor öntudatlanul fogod elviselni a nehezebb időszakokat és megoldás helyett, folyamatos megdönthetetlen akaratgyenge falakba fogsz ütközni.
Azok, akik megtanulják elfogadni elsősorban önmagukat és tisztelni is a saját akaratukat, azoknak esélye van arra, hogy valami „két ember között” megváltozzon és esélyt adnak a meg ujjulásra is.