Valamikor felfedezed, hogy mire foglalkozni kezdesz egy érzéssel, addigra már háromféle könyvet olvastál róla, négyféle videót láttál, sőt, talán le is jegyzeteltél magadnak néhány gondolatot. Úgy érzed, dolgoztál vele. Csakhogy ahogy telnek a napok, valami nem stimmel. Az érzés nem tűnt el, nem lett kisebb, csak körbe lett építve gondolatokkal, mintha egy szobor köré állványzatot húznának, de a szobrot magát soha senki nem érintené meg.
Amikor a kapcsolatainkról beszélünk, a legtöbben az aktuális gondokról beszélünk. Mit nem szeretünk a másikban, miért feszült a légkör, mi nem működik. Sokkal ritkábban tesszük fel azt a kérdést, hogy valójában mit szeretnénk. Amíg nincs előtted az, ami felé tartanál, addig csak attól tudsz menekülni, ami fáj. A menekülés viszont nem visz közelebb semmihez. Olvass tovább
Van benned egy hang, amely pontosan akkor szólal meg a legkeményebben, amikor a legrosszabbul vagy. Amikor egy hét óta nem alszol jól. Amikor egy fontos kapcsolatod megrepedt. Amikor a munkahelyeden valami nem úgy alakul, ahogy szeretted volna. Ekkor jön elő ez a hang, és nem azt mondja, hogy pihenj egyet, vagy hogy menj el sétálni. Hanem azt, hogy nézz csak meg, mennyit híztál. Hogy mennyivel kevesebbet keresel, mint a barátaid. Hogy milyen szétesett az otthonod. Hogy ha legalább elkezdenél futni, akkor talán nem éreznéd magad ennyire haszontalannak. Olvass tovább
Mondtál már olyat a párodnak, a gyerekednek vagy a szülődnek, amit egy órával később visszaszívnál, ha tudnál? Egy ironikus megjegyzés, egy felvont szemöldök, egy bevágott ajtó, vagy egyetlen rosszul időzített mondat. Pár óra múlva csendesen ül benned a kérdés, hogyan jutottál ide, és valójában mi is volt a baj.
Az érzelmi érettségről sokféleképpen szoktak beszélni. Van, aki a felelősségvállalást emeli ki, van, aki az önismeretet. Ezek mind igazak, csak épp túl általánosak ahhoz, hogy az ember a hétköznapokban felismerje belőlük, ki áll előtte. A valódi érzelmi érettség jelei sokkal apróbbak ezeknél, és pont attól értékesek, hogy nem azonnal feltűnőek. Olvass tovább
Az önismereti irodalom évek óta egyetlen irányba húz. Az alapüzenet az, hogy szeresd magadat, légy önmagaddal együttérző, és fogadd el magad olyannak, amilyen vagy. Aki ezekkel a tanácsokkal találkozik, és úgy érzi, hogy ezek belső ellenállást váltanak ki benne, az gyakran azt hiszi, valami baj van vele. A valóság viszont más. Az önszeretet ebben a formában nem mindenkinek jó megoldás, és néha kifejezetten elveszi az ember erejét attól, hogy változtasson a saját életén. Olvass tovább
Az utóbbi évtizedek önsegítő szövegei egy mondatot hordoznak újra és újra. Először magadat kell szeretned, mielőtt valaki más szeretni tudna téged. Ez a mondat olyan gyakran hangzik el, hogy szinte közmondássá vált. Posztereken, idézetes oldalakon, önsegítő szövegekben mindenhol megjelenik. Sokan gond nélkül elfogadják igaznak. Pedig ha közelebbről megnézzük, ez a tanács több kárt okozhat, mint amennyi segítséget nyújt.
A naplóírás elsőre nem tűnik komoly eszköznek. Le kell írnom a leginkább nyomasztó gondolataimat egy papírra, és ettől majd valahogyan jobban leszek? Köszönöm, de inkább nem. Mit változtat az, ha leírom mindazt, amit nem tudok megjavítani? Ha gondolkodás nem segít, miért segítene a leírás? Olvass tovább
Vannak emberek, akik egész életükben azt hiszik magukról, hogy szerethetetlenek. Nem azt érzik, hogy nehéz őket szeretni időnként, hanem azt hiszik, hogy alapvetően nem szerethetők. Akármit csinálnak, akárkivel találkoznak, akármilyen kapcsolatba kerülnek, ott a háttérben mindig megszólal egy halk hang. Nem vagyok elég. Nem szeretnek igazán. Ha jobban megismernének, elfordulnának. Olvass tovább
Történik veled valami fájdalmas. Mondjuk elveszítesz valakit, akit szerettél. Vagy bekerülsz egy olyan élethelyzetbe, amelyet régóta el akartál kerülni. Vagy összeveszel valakivel, és napokig nem oldódik fel köztetek a feszültség. És te elkezdesz olvasni róla. Cikkeket. Könyveket. Letöltesz egy munkafüzetet. Megkérdezed a barátaidat. Kerested rá a témára egy egész estén át. Olvass tovább