Mindenki vágyik az elismerésre és a szeretetre!

Arra vagyunk nevelve, hogy ellentétekben gondolkodjunk. Amikor például látjuk, hogy rosszat teszünk, akkor magunkat is rossznak véljük, meg vagyunk győződve arról, hogy büntetés jár érte, vagy valaki által, vagy magunkat büntetjük.

Így aztán próbálunk mindig jók lenni, de túl magas elvárásokat támasztunk magunkkal szemben. Az életünk ezáltal a jó és rossz csataterévé válik és ennek megfelelően másokat is jónak és rossznak tudunk csak látni.

Így veszítik el sokan azt a képességüket, hogy valóban lássá a valóságot. Ez oda torkollik, hogy ebben a kettősségben látod a világot: jó és a rossz, szegény és a gazdag, jobb és a rosszabb. A dolgok pedig nem ilyenek a valóságban.

Megjelenik a bizonygatás, hogy mi igen is jók vagyunk, nem pedig rosszak. Azért tesszük ezt magunkkal, mert a jó az elfogadható, a rossz pedig elfogadhatatlan, tehát büntetést érdemel.

Ó hányszor szerettem volna jól viselkedni azért, hogy jónak, megfelelőnek tartsanak. Ez még ha nem is tudatos mindenkiben, mert nem szeretne megfelelni senkinek, mélyen, mindenki vágyik az elismerésre és a szeretetre.

A fejlődés nem egyenlő azzal, hogy jókat csinálsz! A fejlődés nem mérhető jósággal és rosszasággal. A szeretet nem múlhat azon, hogyha jót csinálsz akkor szeretve vagy, ha rosszat akkor büntetés jár érte.

Sokaknak eszükbe se jut úgy szeretni a másikat, amikor mérgesek, szomorúak, depressziósak, ezért állandóan harcolnak azért, hogy jók legyenek, mert ha eléggé kitartóak, akkor jók és szeretik őket. Általában a negatív érzések azok, amiket szinte kötelező jelleggel meg akar mindenki szüntetni, ki akar iktatni az életéből, amelyek azonban ettől függetlenül, mindig megmaradnak, és későbbi életükben különböző események aktiválják öntudatlanul is ezeket.

Én a sporttal próbáltam elnyomni azt a feszültséget, amit úgy hittem, hogy ki lehet magamból mozogni. Minél inkább feszültnek éreztem magam, annál inkább többet mozogtam.

A sportról mindent megtudtam, de a feszültségről semmit sem, ezért számomra is megdöbbentő pillanatokban jött elő belőlem és az indulat, ami kordinálatlan – mert engem is ő mozgatott – olyan embereken csapódott le, akik nem érdemelték meg.

A jóért harcoltam és azért, mert a kellemetlennel, semmit nem tudtam mit kezdeni. Belemenekültem olyan tevékenységekben, ahol nem kellett szembesülnöm vele és látszólag minden meg volt oldva. Pedig az, amiről nem akarunk tudni, mögénk kerül és úgy irányít minket, hogy nem is tudunk róla.

Nagyon nagy felismerés, ha felismered azt, hogy valójában a félelem motivál a jóra való törekvésben. Mert a tapasztalatok tiltják a rosszaságot, mindenki azt tanítja, hogy nem lehetnek még rossz gondolataid sem, mert akkor sikertelen és boldogtalan leszel.

Pedig a legtöbb konfliktus egymás között és bennünk is onnan ered, hogy jól szeretnénk csinálni a dolgokat, ahelyett, hogy önmagunk lennénk.

Ezt jól kell értelmezned, mert nem a jó emberek ellen vagyok, mert szükség van a jó emberekre, szükség van azokra, akik tesznek azért, hogy jól alakuljon a világ sorsa. Néhányan viszont azért törekszenek a jóra, mert menekülnek félnek a fájdalomtól és szeretnék elkerülni azt hogy rosszul érezzék magukat. Nem ismerik fel, hogy itt a motivációt a félelemek alkotják.

Ez nagyon veszélyes lehet. Gondolj a fanatikusokra. Akik meg vannak arról győződve, hogy az ügyük nemes és igaz, de ez a küzdelem könnyen agresszióba torkollik. Nem csak a nagy világ, hanem mindenki élete is azért válik nehézzé, mert a saját igazukat hajtogatják, mert van amit igazságtalannak gondolnak.
Gondolj azokra a jó emberekre akik megbocsájtanak.

A megbocsájtás az egyik eszköze annak, hogy levedd magadról a fájdalom terhét. Érdemes átgondolni, hányszor bocsájtottál meg valakinek úgy, hogy közben mélyen, a szívedben, még mindig haragudtál rá?

Én már milliószor megtettem és mindig arra kellett rájönnöm, hogy csak rejtegetem magam elöl a fájdalmat, haragot, dühöt. A nagylelkűségem valójában egy olyan álarc volt, ami kívülről nagyon jól nézett ki, belülről, mélyen pedig dübörgött és feszített.

A helyett, hogy megbeszéltem volna a helyzetet, választottam egy jó kis konfliktus kerülő magatartást. A megbocsájtás, elismeri a másik bűnét és nem ad felmentést, magyarázatot semmire. Ez egy önvédelem sok esetben azért, hogy ne kelljen szembesülni, ne kelljen sérülni… pedig pont ellenkezőt bizonyítunk be vele.

Azt, hogy történt valami nagyon nagy baj, mert a semmiért senki nem kér bocsánatot. Az aki megbocsájt, felveszi a jó ember szerepét, akinek pedig megbocsájtanak, elismerten rossz emberré válik.

Senkinek nincs szüksége bocsánatra, neked se és másnak se. Mert nem kell bizonyítanod, de még elnyerned sem azt, hogy jó ember vagy. Nem kell próbálkoznod, vagy helyesen viselkedned. Ne vágyj arra, hogy elkerüld a fájdalmat és félelmet.

A tökéletesség vágya ahhoz a soha véget nem érő törekvéshez vezet, hogy megváltozzunk, és makulálatlanokká tegyük, amit tökéletlennek látunk. Ebből nagyon sok nehézséged lesz, és eleve lehetetlen feladat.

Helyette inkább figyeld meg a fájdalmat, figyelmed a dühödet, az agressziódat és ne utasítsd el azokat. Így kibékülhetsz velük. Semmi nem adhat nagyobb önbizalmat, mint hogy megfigyeled és elfogadod a kételyeidet.

Nem kell harcolni, tenni a szeretetért, az elfogadásért, az elismerésért, mert ha harcolsz a békéért, azzal újabb háborút indítasz magadban olyanért, amit csak át kell élned, mert van és soha nem hiányzott belőled.

Nem kell harcolnod az igazságtalanság ellen, inkább törekedj arra, hogy mindennaposság váljon, láthatóvá és élő példává az életedben az igazság azért, hogy mások is megtanulhassák tőled. A tökéletesség egy olyan ígéret, amely mindig arról szól, milyennek kéne lenned és nem arról, milyen is vagy valójában.

A jó irányba való gondolkodás, érzés iránti vágy egy olyan beteljesíthetetlen ígéret, ami azt erősíti, valami gond van veled. Így még jobban elítéled magad, még inkább bünteted magad, mert öntudatlanul is, nem tartod magad megfelelőnek.

Te vagy az, aki rögeszmésen a múlt hibáira emlékezteted magad, így eltávolodsz attól, aki most vagy. Ha elutasítod magad, senkit és semmit nem tudsz elviselni, minden elfogadhatatlan, szinte áramlik belőled az, amit pont nem akarsz, hogy áramoljon. Amikor nem vagy magaddal kedves, ítélkezel magad fölött, kritizálod magad… két lábbal ugrálsz saját magadon.

Ezzel hadat üzensz saját magadnak és az életed, a változásért indított, ám kudarcba fulladt próbálkozásaid csata terévé változik. Ne bántsd magad azért, mert valamikor, valami nem sikerült, vagy hányszor bántad meg azt, amit tettél, elkövettél.

A múltja miatt, senki nem gyűlölheti önmagát. Tudod miért teszik ezt magukkal? Mert azt hiszik, hogy ez egy hatékony mód arra, hogy többször ne kövesse el a hibákat. Pedig pont ellenkező a hatás, mert az önostorozás, olyan magukról elképzelt negatív képest fest fel, ami még több hibára és még több problémára adhat okot.

Amikor a korlátaidért bünteted magad, nem adsz arra lehetőséget, hogy túljuss rajtuk. Ha szeretettel viszonyulsz magadhoz, mint akit a világon legjobban szeretsz, akkor az egész életedet azzal a személlyel élheted le, akit a legjobban szeretsz.