fbpx


Úgy vagyunk kalibrálva, hogy legalább azt tudjuk, mi az amit nem szeretnénk, de legalább halvány fogalmunk legyen arról, hogy mi az amit szeretnénk. Sőt az elvárást is belénk kalapálták, hogy a végzett munka és amit kapunk érte cserébe, legalább arányban legyen.

Más szóval, ha egy kis csokit szeretnénk, ahhoz elég egy kicsi erőfeszítés, de ha már egy házat szeretnénk, akkor azért legalább két életen át dolgozni kell.

Azaz az erőfeszítéseink nagysága attól függ, mekkorára értékeljük az elérendő dolgainkat. Abban hittünk és talán most is sokan, hogyha többre szeretnénk vinni egy kis csoki megszerzésénél, úgy kell dolgoznunk, hogy bele bolondulunk, másképp nem érünk el semmit az életben.

A bele bolondulás alatt azt értem, hogy teljes inspiráció nélküli cselekvésre adjuk a fejünket és mint egy gép tesszük amit meg kell tenni. Azt jelenti, hogy feladatokat végzünk el, kötelező feladatokat és pusztán fizikai „törtető” üzemmódban cselekszünk. Azt is jelenti, hogy „kötelező”, „kell” és a „kellene” irányít, ha ezt a tradíciót követed.

Tehát folyamatos feladatban vagy, lényegében lelketlenül, mint egy gép csinálod az életet, mert hajtanak az elvárások, az élet színvonal folyamatos növeléséhez kapcsolt igényeid vagy mások igényei.

Valójában örökké azzal próbálkozunk, hogy megfordítsuk a folyamat irányát bekötött szemmel, a saját intuíció, megérzések nélkül, bízva a megfelelő nagyságú erőnkben és a feladatok elvégzésének a jutalmazásban.

Lelketlenül keressük a lelkünkből szóló hang útmutatását, mert mélyen belül mindannyian tudjuk, másképp nem leszünk előrébb és többek sem. A lelkünk nélkül, lehet, hogy életben maradunk, de nem élünk.
Lehet összehordunk egy nagy rakás jutalmat erőfeszítéseinkért cserébe, de ezek a jutalmak, még ha fontosak is az életben, üresek maradnak.

Semmi baj a feladatokkal, az igényekkel, az elvárásokkal.

Ahol bukik minden az a lelketlenség. Amikor nem teszed bele a lelked a mindennapos feladatokba. Csak mint a gép teszed a „kell” és „kötelező” feladatokat. Szuper előrelépés mindenki életében az, amikor egyáltalán tudja, hogy mit szeretne… de az is, amikor az körvonalazódik benne, hogy tudja mit „nem” akar.

Ez már a lelked hangja. Az már emberi, mikor van akaratod. De mikor egy zárt szelepes gép vagy, amiben csak nő a nyomás, akkor megjelenik a stressz, meg a kiborulás, nem bírom tovább, meg hasonlók. A gőzt csak a lelked tudja kifújni, az agyad csak időzni képes rajta, meg gondolkodni róla, megváltó lépésekre nem képes.

Amikor belülről forrongsz és agyalsz, de nincs ötleted sem arra, hogyan lehetne másképp, akkor akkora gőzmennyiség kerül a gépbe, hogy megégeti a lelked is. Ilyenkor borulsz ki, meg leszel dühös, a feszültség ilyen. Égető, meg kiborító.

Hordod a jutalom halmot egyre nagyobbra, de a halom, még mindig üres. Túlságosan csak a „reálisat látod” meg azt ami körülötted van, de nem nézel fel egy pillanatra sem ebből az életvitelből. Ismétled ugyanazt, csak sokszínűen… realizálod a reális idealizált elképzeléseidet.

Az intuitív éned nélkül viszont nem tudsz az egészen változtatni, csak körbe körbe, bekötött szemmel, forrongsz ott belül és semmi nem tetszik amiben benne vagy. Teljesítesz sok sok mindent, nőnek körülötted a dolgok, alakulnak is, Te pedig, a valódi éned, a lelked és az élet élvezete elúszik a nagy halomban.

Ez olyan, mint mikor szomjas vagy, rengeteg a víz van körülötted, de nem ihatsz bele, mert ihatatlan. Nem az ivóvizet gyűjtöd, hanem az óceánt. Egy óceánnyi lelketlen dolog sem képes kielégíteni az igényeidet.

Az intuíció útmutatásai a lelked hangján képesek szólni hozzád. Mielőtt bármi is történne, le kell nyugtatni magad. El kell engedned az elvárásokat, a nagy és megterhelő célokat, a mindennapos feladatokat, ne hordj össze több óceánt. A mennyiség szükséges, de a minőség nyújthatja csak azt amit keresel.

Röviden, meg kell állítani félelmek nélkül a mindennapos feladatokat. Stop! Érkezz meg a jelenbe! Nem lehet semmi bajod, ha most kicsit megpihensz és a lelked utolér a mindennapos őrületben.

Szólni akar hozzád, de nem hagyod, mert „kell” meg „kötelező”.. mert abban a hitben élsz, hogy „erő” szükséges, azaz erőszakot kell venned magadon ahhoz, hogy ellásd ezeket a feladatokat. Ha megállsz olyan érzeted lehet, hogy tönkre megy minden körülötted. Nem fog tönkre menni!

Te viszont igen, elhasználódsz, tönkre mész, ha nem hallod a lelked támogató, intuitív hangját.

Útmutatásra van szükséged és nem egy újabb feladatra. A feladat is fontos, de nem mindegy ki adja neked és mi az iránya. Nem az agyalással jutsz tovább, nem egy újabb program vagy egy újabb stratégia az ami eljuttat a célba, hanem az a belső hang ami szólni kíván hozzád.

Hidd el okosabb az a belső hang, mint amilyen Te vagy és az agyalásod. Bár az egódból muszáj leadni ehhez! Bízz benne! Ez bizalom nélkül és tisztelet nélkül nem megy! Tiszteld önmagad annyira, hogy figyelsz kicsit magadra is!

Ha teljes nálad a felfordulás, akkor ki kell minden dugót húzni a falból, mert egy rock koncert az életed és ha a füledbe ordítanak, azt se hallod meg ekkora hangzavarban. Szükséged van a csendre és az örjöngésből, dühöngésből meg kell állnod akkor is, ha az van beléd ivódva, hogy ezzel tönkre teszel valamit, éhen halsz, meg hasonlók. Butaság! Ez csak az egód hangja! Ne dőlj be!

A belső hangod mindent felül képes múlni. Nevezhetném inspirációnak is. Ötletnek ami támogatja egyébként azt is, amit erőnek erejével, meg azon felül, önmagad megerőszakolásával szeretnél elérni.

A céllal semmi baj, a hogyanon csúszik el minden. És a hogyan jöhet erőből, majd mint egy gép átmész a falon is… talán ezért utálják a törtető embereket, mert ez a gép rátapos sok ember lábára is. Nem direkt, csak egyszerűen nem látják a többieket! Ő lépked, mert ez a programja!

De jöhet a lelked hangjából is egy szerintem előrébb mutató hang is, intuitívan, lágyan és szeretettel, ami megmutatja a hogyanokat.

Aki hallja a lelkét, az a többiek lelkét is érti és képes együtt működni a környezetével. És akik értik egymást, azok nem bántják, sőt felsegítik a másikat, nem csak önmagukat a siker legfelső fokára. Szimpatikusabb ugye?

Emlékezz vissza, amikor pl. egy döntési helyzetben voltál. Mennyit agyaltál, agyon gondolkodtad magad. Feltérképezted miből mi lesz, mi az ami várható és mi nem. Megéri vagy sem.

Mérlegeltél és szanaszét szakadtál már a tervezés alatt is. Rengeteg energiádba, idődbe került és piszkosul kiütötted saját magad agymunkájától, saját magadat.

Na ez az, amikor jóra, meg rosszra bontasz szét mindent, a jövőbe gondolkodsz, ez az ami nem az intuíció. Bár azt hiszed, hogy a lelked is kitetted, valójában ami történt veled, csak sima agymunka volt a tervező asztal felett. Lelketlenül!

Ha veled lett volna a lelked, nem haltál volna bele! A lelked hiánya volt fárasztó! Nem kedvetlen voltál, hanem lelketlen! Menekülni akartál vissza a lelkedhez!

Az autópálya szélén ültél az éjszaka közepén és csak az autók lámpáit láttad vonalakban és színekben. Sötétben tapogatóztál a realitás talaján, ami még mindig csak egy korábban beléd táplált földhöz kötött elképzelés volt.

Mire van szükséged? Egy meteorra az égbolton. Amihez el kell szakadnod az általad elképzelhető realitástól és fel kell nézned az égre. Le kell szakadnod kicsit a földről ahhoz, hogy új reális képet tudj formálni a valódi földi életről.

Az intuíciód csak pár pillanatig van jelen, ami bőven elég. De minden elképzelés, ami nem pár pillanat alatt világít rá a lényegre, elszakad a lelked hangjától… és átkapcsol agymunkába.

Ne bánd, meg keseregj, hogy csak ennyi pici pár pillanatot kapsz belőle, ez a pár pillanat megvilágítja azt, amire szükséged van és pont addig, amennyi szükséges idő hozzá. Ezt a fénycsíkot ami az égen keletkezett, akkor láthatod meg, ha felnézel, kinézel a „kell” dolgaidból.

Ha felemeled a fejed, csak akkor élhetsz emberhez méltó életet! Csak abba tudsz belebolondulni, amiben túl sok az „erő”, amiben meg kell erőszakolnod magad. Nézz fel! Láss befelé! Érezd át a lelked szavait, mert valójában azt a hangot akarod követni. Ez fogja a minőséget adni!

Valójában az a belső útmutató az, amiből építkezni szeretnél, ami megtölti az ürességet, azt a belső hiányérzetet, amit mindig is szerettél volna.

Lehet, hogy ugyanennyi feladatod lesz és semmi nem változik csinálás ügyileg, de csak gondolj abba bele, hogy mennyivel többre képes az az ember, aki a szívét és a lelkét is beleteszi az életébe, feladataiba.

Ne azon töprengj, hogy mit tudsz és mit nem tudsz megtenni, vagy mihez értesz… ez még mindig a félelmeid, meg az agyad melózása, ami a múltból vetít a jövőbe. Kreatívtalanul, önmaga szenvedéseit újra és újra megvalósítva!

A kreatív lehetőségek az inspirációval megnyílnak. Nem csak egy ötletről beszélek, ami megjelenik és lebeszéled magad róla, hanem egy folyamatról. Amikor ugyanazt az érzelmi állapotot viszed végig.

Nem csak az ötlet megjelenése lelkesít egy pillanatra, hanem a mindennapos feladataidba is beleteszed ugyanezt a lelkesedést. Felnéztél az égre, látod a meteort, megérintett a lelked hangja és nagyobbra tartod, fontosabbra emeled az életedben.

Nem felejtkezel bele, nem veszi át a robotüzemmód az életedet, hanem minden pillanatban éber vagy, jelen vagy, soha el nem felejtve, hogy van egy csodálatos lelked, akivel előrébb mutatóbb társalogni, intuitív életet folytatni, mint agyalni, meg robotüzemmódban élni, öntudatlanul.

Csendesedj el kicsit, hogy az a belső intuíció szólni tudjon hozzád. Ez hang annyira kedves és annyira előremutató, hogy bízni fogsz benne és megvalósítjátok együtt azt, amit erővel nem sikerült! Hajrá!

Szólj hozzá TE is a bejegyzésemhez mert számomra minden vélemény számít!