Hová vezet az Öntudatosság hiánya?

Mindannyian folyamatosan a vakság és a fény, a megosztott élet és az egység között hullámzunk. A motiváció lendülete közelebb visz minket ahhoz, hogy elkapjuk a céljainkat, hajt minket a sebesség azért, hogy megérkezzünk minél hamarabb, és pont ez a lendületes gyorsaság az, ami vissza tart attól, hogy megtaláljuk önmagunkat.

És milyen jó lenne, ha nem futnánk túl Önmagunkon, megérkeznénk a saját bőrünkbe és nem taposnánk le magunkat.

Úgy működünk mint egy dinamó. Vagy ráhangolódunk önmagunk töltöttségére vagy jól megráz minket a saját lendületünk… pedig pont ez az, ami a világosságot gyújthatná, ugyanabban a töltöttségben.

Ugyanaz az energia a saját bőrünkben táplál minket, ha viszont nem Önazonos az életünk, akkor jól helybenhagy és megráz. Ha megrázó az életed, akkor itt az ideje visszatérni a saját életedhez.

A töltöttség mindenben ott van, a tárgyakban az emberekben, élet helyzeteinkben, de mégis sok sok esetben úgy éljük meg, mintha semmi közös nem lenne bennünk és a történeteink között.

Ez alatt azt értem, hogy nem a történeteinkben élünk, hanem azon kívül. Ha a dolgokkal együtt élünk és nem tőlük távol, előttük vagy utánuk, ha többé nem csak megfigyeljük a működést és elemezzük, agyalunk rajtuk, hanem benne élünk és részévé válunk, akkor működtetjük az életünket és nem csak elszenvedjük, mint egy villámcsapásszerű áramkisülést.

Akkor vagyunk jól és akkor vagyunk elégedettek, ha a kapcsolódás megtörténik az élet minden egyes pillanatában és nem magyarázzuk ki belőle magunkat.

Minden ami elválaszt és megoszt, az távolságot teremt, elválaszt attól, ami áldás is lehetne.

Hogy ezt fel tudd fogni, egy mélyebb igazságot is fel kell tárni, mégpedig azt, hogy te és én és gy általában mindenki, azok is akikben csalódtunk vagy akiktől tartunk és elítélünk, ugyanazt az élet pulzálását és hullámát lovagolják meg.

Ugyanabban az életenergiában és pulzáló erőben léteznek, amely ott húzódik minden általunk létrehozott zavar és megkülönböztetettség között.

Amint elkülönülünk az élet közös szívdobbanásától, leválunk az élet bőséges erejéről, akkor úgy csinálunk, mintha kivágnánk egy szervünket abban a reményben, hogy az önállóan majd élni és működni fog.

Ahhoz, hogy igazán jól működjenek a dolgaid, ahhoz vissza kell találni az életbe és működtetned kell. A kapcsolódási pontra, minden másodpercben van lehetőséged, de ezen az egységen dolgoznod kell nap mint nap.
Mikor pl. egy nagy döntési helyzet előtt állunk, hajlamosak vagyunk arra, hogy kapkodjunk, siessünk és szétessünk.

Amikor valami fontosról van szó, felelősséggel jár, elvárásokkal, legtöbb esetben izgulunk és feszültekké válunk.

Homlokegyenest mások leszünk, mint amilyenek tudjuk, hogy érdemes lenne lenni. Vajon egy szétesett, szanaszét izgult ember, lerágott körmökkel, hogy tud teljesíteni?
Ez az Öntudatosság hiánya, mert elveszítjük magunkat mikor a környezeti nyomások eljutnak hozzánk.

Nem direkt csináljuk, nem is így akartuk… nem felmentést szeretnék most adni, hanem megvilágítani azt a tényt, hogy miért várunk olyan sokat magunktól, mikor nem vagyunk önmagunk?

Vagyis ezek is vagyunk és pont itt van a lényeg elásva. Ha nem tagadjuk meg magunkat és elfogadással kezeljük önmagunkat ilyen nehéz helyzetekben, akkor valójában a nyomást is elfogadással tudjuk kezelni és máris valami megváltozott.

Lehet, hogy nem leszel összeszedettebb, de öntudatosabb igen. És ott ahol megindul az öntudatosság, azaz nem felejtkezünk el magunkról, ott már a környezeti hatások sincsenek olyan nagy hatással ránk.

Igaz, tudtom, hogy mindenki szabadulni akar a stresszes helyzetektől, de elfelejtünk kötődni önmagunkhoz, ezért öntudatlanul is, de menekülve, rácsapunk a bal vagy a jobb oldalra.

Az egyik mellé állunk és a másikat elutasítjuk azért, hogy könnyebb legyen. Mert, ha van egy válasz, abból már ki lehet indulni, az horgonyt ad a lelkünknek is.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy így az egyiket kikiáltsuk jónak a másikat pedig rossznak, mert önigazolást keresünk arra, hogy mi jól csináltunk mindent és jók szeretnénk maradni. Megindul bennünk a vágyódás motorja, amit aztán sikernek nevezhetünk.

Mivel elutasítottuk az egységet, a kettősség érzetével, a jó és a rossz felelősségével megpakolt hátizsákunkkal, egyszerre félni kezdünk öntudatlanul attól, hogy nem kapjuk meg vagy nem marad meg a siker, azaz elutasítva tartunk attól, hogy el fogunk bukni.

És ott ahol bennünk van a félelem attól, hogy bukunk, ott kirajzolódik az a tökéletességre való hajlamunk is, mert mindent perecízen és jól akarunk csinálni. A hibától való félelem kialakítja a zavart, a feszültséget, a gátlásokat.

Őrület ugye az, hogyan vagyunk képesek hatványozni azt, amit egyébként józan tudati állapotunkban nem szeretnénk megélni.

Ha ilyen helyzetben, érzelmi állapotban vagy, azt soha ne felejtsd el, hogy minden döntésedbe bele tetted az energiádat! És ne hidd azt, hogy csak is a gyémántok és rubintokra van szükséged!

Elhiszem, nem kell bizonygatnod sem azt, hogy mit szeretnél és az miért jó. De el kell fogadnod azt a tényt, hogy arra van szükséged, amiben benne vagy.

Számodra az a gyémánt és rubint, amibe bele tetted az energiáidat. Nincs rossz irány, de minden irány fölösleges, amin nem járunk és nem tesszük bele magunkat.

Az egység tudat, nem jelenti azt, hogy minden ugyanolyan lenne. Hiszen a dolgok végtelenül különbözőek. Az élet pedig gazdag!

És a Te életed akkor lesz gazdag, ha benne élsz, nem válsz le róla, hanem bele teszed a fókuszodat, az energiáidat! Nem kell szenvedned azért, mert eltérés van a között amit szeretnél és amid van.

Automatikusan és ösztönösen lehangolt lehetsz azért, mert az itt és az ott között különbség van, de ezt felül írhatod, tudatossá teheted, hogy az élet egy folyamat és nem kaphatsz meg mindent benne egyszerre, de tehetsz azért, hogy közelebb kerülj az ott – hoz.

Meg kell, hogy értsd, nincsenek rossz utak, csak váratlan körülmények, amikben öntudatosan helyt tudunk állni! Képesek vagyunk bármire, ha nem felejtkezünk el önmagunkról, nem tagadjuk meg magunkat akkor sem, mikor épp szétesünk, vagy mást kaptunk, mint amire számítottunk.