Éltedet a kapcsolatodat?

A kapcsolataink megfigyelése és élése között, nagyon vékony a határvonal. Elég egy pici gondolkodási kitérő vagy megingás és hamar azon kapjuk magunkat, hogy lemaradtunk valamiről és azt vesszük észre, hogy már nem érjük el a másikat, nem húzhatjuk magunkhoz és nem ölelhetjük meg.

Mintha valami láthatatlanul nagy erő taszítana a messzeségbe a megszokott közelségből. Olyan érzésed lehet ilyenkor, mikor távol vagy és kizökkentél a közelség kosarából, mintha egy egy szóért is hegyeket kéne megmásznod.

Így szigeteljük el magunkat azoktól, akikhez valójában közel szeretnénk lenni. Nagyon könnyű az egyedüllét mély gödrét megásni és hatalmas hegyeket összehordani a felhalmozott sérelmekből, amik elválasztanak azoktól, akiket szeretünk.

Mind tudjuk józan ésszel, hogy hová fajulhat az, mikor nem törődünk a másikkal és csak tesszük a hétköznapi feladatainkat. Pedig a telefon nap mint nap a kezünkben van, bármikor érdeklődhetnénk.

És mi annyira elfoglaltak vagyunk, hogy nagyon könnyen eltorzulhat a figyelem vesztés, ha hagyjuk. A legnagyobb kihívás talán az egészben az, hogy megtaláljuk a közép pontunkat és emlékezzünk arra, hogy a szeretet képes minden távolságot áthidalni.

Az is rendben van, ha számodra most az elszigeteltség magánya jelenti a fejlődésed és a letisztulásodat. Amikor viszont inkább arra hajlunk, hogy tétován gondolkodunk ott, ahol lépni kellene, akkor kezdődnek a lebénult kapcsolatok menthetetlen depressziós hangulata.

Ilyenkor kezdődik az az állóháború, amiben már nem tudsz mit tenni, csak figyelni. És a megfigyelések elcsendesült pillanatai azok, amik új életre keltik azokat a szoborszerű kapcsolatokat, ahol az egymás iránt érzett szeretet miatt, karnyújtásnyi távolságra zsugorodik a távolság.

Olyan gyakran zárjuk ki magunkat az életből abban a hitben, hogyha kimondjuk azt ami a szívünket nyomja, akkor eltávolodnak, elutasítanak vagy nem fogadnak el.

Pedig ha el is távolodnak, eltolnak maguktól, bántanak vagy bírálnak is, a lényeg az, hogy kifejeztük magunkat. Mert ha végül annyira elhúzzuk az időt és nem törődünk a másikkal, annak mindig ára van.

Mert ha senki még csak meg sem hall minket, az emberi szabadság a szólás képességében mutatkozik meg. A beszéd és a törődés képessége adja meg a lehetőséget arra, hogy válaszokat kapjunk, ami által szabadon dönthetünk közelségről és távolságról is.

Talán Te is lepődtél meg azon, hogy bizonytalanságunkban milyen gyorsan vagyunk képesek felelősséget érezni minden kellemetlenségért és szenvedésért.

Amikor elhagyjuk a középpontunkat egy egy agyon hajtott napon és a kimerültség már nem enged több dolgot csinálni, nagyon gyorsan húzzuk nyakunkba a világ minden rossz dolgát.

Elég sokan lehetünk úgy, hogy az érzelmi viharaink annyira lehűtik a hangulatot, hogy mindent borúsan látunk, amik aztán tovább kétségbeesett felhőket generálnak a környezetünkben.

Ilyen helyzetekben nagyon őszintén kell látni magunkat és azt, hogy a negatív énközpontúság hat ilyen erőteljesen ránk és befolyásolja a látásunkat, gondolatvilágunkat is.

Igaz erről az énközpontúságról a legtöbbünknek az jut az eszébe, hogy aki ilyen, az nagyképű és önző, teljesen oda vissza van magától.

De a túlzásba vitt felelősség vállalásakor, sokkal gyakoribb a lehangoltsággal kapcsolatos énközpontú állapot, mint hinnéd.

Ez egy olyan elkülönült állapot, ahol magunkat hibáztatjuk mindenért és akár dühösekké is válunk az által, hogy nem vagyunk képesek jobbá tenni mindent.

Ezeknek az ön hibáztatásoknak a mélyén, olyan feltételezések bújnak meg, ami jóval túlmutat a személyes lehetőségek hatáskörén.

Hatunk egymásra, de mikor azt feltételezzük, hogy rajtunk múlik a köz hangulata, akkor egocentrikus módon az áldozat szerepébe bújunk és még büntetjük is magunkat.

Valamint azt feltételezni, hogy rajtunk múlik valaki életvitele és érzelmi állapota, az számomra azt mutatja, hogy mazohista módon vagyunk képesek bántani saját magunkat. Egy finom vékony réteg az, ami elválasztja a valódi felelősséget attól a felelősségtől, amit személyes határaink elbírnak.

A lehető legtisztább szándék, és ugyanakkor ahhoz a legnehezebb megtartani a lojalitásunkat, hogy legyünk nyitottak mások érzéseire, miközben arra nem, amit gondolnak.

Tudom így elsőre talán furcsán hangzik, de megmagyarázom, mert tudom szinte lehetetlen úgy élni, hogy ne hassunk egymásra és ne vállaljunk felelősséget.

Gondolni, bármiről bármit lehet és vagyunk annyira kreatívak, hogy gondolkodásunk révén átfessük a valóságot. Viszont akkor maradunk önmagunk, ha hagyjuk, hogy a belső hangunk és tudatosságunk alakítson minket.

Ugyanakkor ott van az arra való igény, hogy szeressenek, elismerjenek, az hogy nem akarunk a konfliktusokat és vágyunk a figyelemre, mind arra adhat okot, hogy fontosabbak a külső formák, mint a belső hangunk.

Erőfeszítések nélkül, nem jutsz előre és nem haladsz sehová. Megértem, hogy elfáradtál, hogy jó lenne megpihenni, talán annyi mindent tettél, hogy a lelkednek izomláza van… de izomlázra a legjobb gyógyír a mozgás. A lelkednek mozgásra van szüksége, hogy kiteljesedjen és maximálisan támogatni tudjon.

Nem edzheted túl, nem tehetsz túl sokat… nincs olyan, hogy sok! Amit megtettél, azt képes voltál megtenni! Lásd a képességeidet, érezd az értékeidet és akkor újult erővel indulsz neki a feladatoknak.

A mozgásban mindig enyhülnek a fájdalmak, a lelked izomláza is enyhül, a tettek megnyugtatnak. A tetteid válaszok az agyaló kérdésekre!

Nem állhatsz mások lábára, nem bánthatod a többieket, mert nem adnak meg neked valamit vagy mert ígértek valamit és nem teljesítették neked. Állj a saját lábadra, csak akkor járhatsz a saját utadon.

Ha kapsz segítséget, örülj neki, legyél hálás, de soha se követelőzz mint egy gyerek.
Ha eddig a többiek voltak a mankóid és most nem vagy hajlandó elengedni a követelőző segítségkérést, akkor tudom kegyetlenül hangzik, de úgy fogod leélni az életed, hogy mindig valakin máson fog múlni, mindig a mankó fogja meghatározni, hogy mit tehetsz és meddig juthatsz és elfelejted mennyi erő van a saját lábadban.

Ezért nagyon fontos, hogy biztos „szellemi” lábakon állj és hallgass a belső hangodra!

Mindenkinek más formában súgnak a segítői és sokféle módszerek alapján éli meg. Dobd el a hamis biztonságot nyújtó mankókat azért, hogy megedződjenek azok az izmok, amikre szükséged van azért, hogy a saját életedet éld.

Nem baj, ha elsorvadt az önállóság, nem baj, ha nem bírod el a saját életed súlyát…. most! De később? Meg kell tenned azt, amit most meg tudsz tenni és ha elég gyakorlatias vagy, nem csak gondolkodsz mindenen, akkor megerősödsz!

És ha már elégszer volt izomlázad, akkor lesz egy pont, amikor már nem csak, hogy tartani fog a lelked, de felvisz a legmeredekebb emelkedőn is.

A mankók azt súghatták neked, hogy jól kihasználnak… de mikor eléggé erős a lelked és bizonyíthatóan visz is előre, akkor az lesz a kérdés, mire használd az életet?

Korábban talán csak sodródtál. Odafigyeltél és tettél is azért, hogy ki legyenek feszítve a vitorlák és talán volt egy kapitányod is, aki meghatározta az úti célod, ami nem hiszem, hogy mindig egyezett a saját céloddal. Semmi baj!

A matrózok élete ilyen. Így tanulják meg a szakmát. Te is és én is, sok sok életterületen vagyunk öntudatlanul is matrózok, de megtalálni a tanulás örömét, áthidal minden nehéz pillanatot.

Ahhoz, hogy kormányozni tudd az életed, hogy a tetteid ne csak tettek legyenek, hanem legyen azoknak iránya, célja és kielégítő eredménye… ehhez ismerni kell az egész hajót. Ismerni kell önmagad azért, hogy olyan hajó legyél, amivel öröm utazni az élet nagy hullámai között.