Csak is a mai nap… a jövőben túl sok a feszültség!

Azon nyomban, amikor megindulunk onnan ahol vagyunk, feszültséget teremtünk két hely között. Elméletben ott vagyunk a jövőben, de van, hogy a múltban, a valóságban pedig csak itt a jelenben. Az eltérés, tehát a valóság és az elméleti helyeink között, mindig feszültség keltő. Az a két hely között ahol jelenleg vagyunk, és a között, ahol gondoljuk, hogy vagyunk, létrejön a feszültség.

Nagyon könnyedén meg tudjuk téveszteni magunkat öntudatlanul is azokkal a valóságnak kinéző gondolatokkal, amiket sorba állítunk a valóságról.

Ebből az eltérésből, tehát ahol tényleges vagyunk és amit gondolunk arról, ahol vagyunk, keletkezik egy feszültség.

Valójában minden amit gondolsz a jelenlegi életed helyzetéről, feszültségkeltő. Lehet, hogy szépeket gondolsz és pozitívan állsz a jelen történéseihez, de ezek a gondolatok akkor is távolságot jelentenek a valóság és a valóságról kialakított kép között.

Ez a távolság mindig feszültséget generál és elzárnak azoktól az érzésektől, amikkel teljes életet lennénk képesek élni. A jelen, nem lehet opciós, a jelen mindig egy.

Ez alatt azt értem, hogyha megoszlik a figyelem, akkor már ugyanazt az egy pontot, szétdaraboltad, szeletelted. Tudom, most az az intelligens megjelenés jut eszedbe, amikor több dologra figyelsz egyszerre és egy csomó mindent vagy képes csinálni egy azon idő alatt… azaz készség szinten osztod meg a figyelmedet és darabolod fel egy azon időpontot.

Erre az a válaszom, hogy mindannyian megfelelő indokkal vagyunk képesek kiesni a jelen pillanatból… ez úgy hiszem nem meglepő. De ez olyan boksz meccs az időben és térben, ahol az győz, aki mindig fel tud állni.

Azaz sokkal fontosabb visszatérni a jelenbe és erre folyamatosan felébredni, mint elveszni abban a létállapotban, ami darabokra szedi a figyelmünket. Sokunk kószál a gondolataiban és nem képes csak rövid időre fókuszban maradni a jelenben. Szétesik a figyelme, ezért csapong az életében is.

Vajon, hogy tudnál bármilyen kihívásra is intelligensen reagálni, megoldást adni, ha nem vagy jelen és valahol máshol csatangol a figyelmed. Ha nem vagy jelen, nincs mire reagálni.

A megoldásokat pedig a válaszadási képességünkön keresztül vihetjük bele az életünkbe. Ezt a képességet úgy tudod működtetni, ha odafigyelsz arra, ami van, amiben benne vagy, azaz jelen vagy a mindennapjaidban.

Hogy mit reagálsz, vagyis, hogy mit kezdesz az élethelyzeteiddel, annak a kulcsa gyakran az, hogy mennyire erőteljes a helyzetben a fókuszod, mert ez a fókusz képes feltörni a rég rögzült rutinszerű viselkedésmintáidat.

Mindannyian a szokásaink rabjai vagyunk addig a pontig, ameddig fel nem ismerjük a jelen erejét, mert az erő most van veled és nem valamikor régen és nem valamikor máskor. Csak is itt és most.

A korlátjaink abban mutatkoznak meg, amikor elnézünk a valóság mellett és beköltözünk a fejünkbe. Sokan tudom vágynak pozitív gondolatokra, mert abban hiszik, hogy valami nagyszerű megoldás van.

Pedig pont, hogy azon a hiszékenységünkön csúsznak el a dolgaink, amit a gondolataink szülnek. Csak gondolj egy olyan reggeli ágy sarkán ülős, bambulós pillanatra, amikor csak nézel ki a fejedből és a gondolataid visznek perceken keresztül a fantázia világodba.

A valóságban lehet ég a ház, talán azt sem vennéd észre. Addig a pontig ég körülötted az életed, amíg ki nem lépsz a fejedben zajló gondolatok világából és bele nem mész a valódi dolgaidba. És szembe nem nézel azzal a valósággal, ami veled történik.

Csak a valódi életre tudsz építően reagálni, csak is a valóságot tudod megfogni és ha már fogod, annyi mindent tehetsz vele. Akkor már nem fogod kérdezni, hogy mit is kellene csinálni.

Ameddig viszont a fejedben kreált elképzeléseid világát látod valódinak, addig nem tehetsz semmit és milliószor fogod megkérdezni, hogy mit kell tenned, hogyan kell megtenned.

Gyakran elhúzódunk a fájdalom elöl, pedig az elhúzódás a távolmaradás csak a sérülés előtt segítene. De ha már megtörtént a sérülés az elhúzódás és távolmaradás csak tetőzi a bajt és mélyíti azt a sebet, amivel nem foglalkoznak.

Ha már fáj, nem esik jól valami, akkor az egyetlen gyógyító út az, ha belemegyünk mélyebben a fájdalomba és a tövénél kezdjük el a gyógyulást. Távolságtartásból, minden út a halálba vezet.

Az elhúzódás, egyben a fájdalom elhúzódását is jelenti, az egy olyan véget nem érő küzdelem, aminek minden útja a halálba vezet.

Akkor már mindegy, hogy messziről ránézel, vagy nem nézel rá, a távolság nem képes meggyógyítani egy lelket sem, hiszen a szeretet közelsége az a lágy és melengető gyógyulás, amit mindenki lelke keres.
De mégis a legnagyobb kérdések egyike az, hogy „nézni” vagy „nem nézni”, azaz lenni vagy nem lenni. Úgy hiszem a személyes jelenlétünk és figyelmünk a kiút minden fájdalmas élethelyzetből.

Illetve a saját magunk által kialakított személyes egyensúlyunk határozza meg, hogy ki tudunk-e jutni szenvedéseink poklából, vagy sem. Az életünk során felveszünk szokásokat.

Szokásokat azzal kapcsolatban, hogyan foglalkozunk a nehézségeinkkel. Van aki rendszerint foglalkozik, azaz ránéz az élet nehézségeire és van aki csak elnéz mellette és nem foglalkozik a problémás dolgaival. Én azok táborát erősítem, aki szeret belenézni a dolgok működésébe és szemügyre veszem az életem minden aspektusát. Nem szeretek elmenni a fájdalom mellett sem, megállok szóba állok a problémáimmal.

Én abban hiszek, ha nem foglalkozok a nehézségeimmel, akkor ott egy kicsit meghalok. Igaz vannak olyan pillanatok, amik mellett jobb elnézni, hogy megőrizzük a látásunkat, mint pl. a hegesztés erős fényébe is jobb nem bele nézni, de mégis az a meglátásom, hogy sokkal gyakrabban kell szembe nézni azzal, amitől legszívesebben elmenekülnénk, mert így vagyunk képesek életben maradni.

Nem a küzdelemre szeretném felhívni a figyelmedet, hanem arra, hogy el kell tudnunk fogadni azt, ami épp van velünk.
Nem beletörődni, mert azért elsüllyedni sem érdemes, hanem lebegni, mint a víz felszínén, aminek áramlatai eljuttatnak oda, ahol megváltozik minden.

Meg kell tudni adnunk magunkat a nálunk nagyobb sodrásnak, mert az élet soha nem ellenünk, inkább értünk olyan erőteljes.

Ha küzdesz, össze vissza ugrálsz, meg kapálózol, hadonászol a feszültségtől meg fájdalomtól, azzal önmagad ellenségévé válsz és elsüllyedsz. Amikor lebegsz, akkor kinyújtózol és nyugodtan haladsz az áramlatokkal.

Egyszerűen a lelkünk, mikor már nincs küzdelemben és kiegyensúlyozott, szót ért a legnagyobb és legerősebb hatásokkal is.

Számomra is érthetetlen módon, olyan mentőmellénnyé változik, ami fenntart a legkomolyabb gondok és fájdalmak, mindent elnyelő és elpusztító hullámai felett.

Nem látjuk, de tapasztalhatjuk, hogy a lelkünk fenntart minket, bármilyen nehézség fölött, ha nem távolodunk el tőle.

Megértem, ha úgy hiszed, tenned kell most valamit, mikor olyan nagy a baj, de van, hogy ebből a feszültségből, amit a bajból nyerünk, csak fölösleges kapálózás lenne… és jól belesüllyednénk a pokolba.

Létfontosságú az, hogy görcsölök és kapkodok, vagy lenyugszom és átgondolt a következő lépésem. Az összezavartság abból ered sokszor, hogy túl hamar foglalkozunk a következő dologgal és a jelenlegi élethelyzetünkön csak túl akarunk jutni.

Ebből az következik, hogy a régi és le nem zárt élményeink érzelmeibe csomagoljuk az ujjat. A tanulságom az, hogyha nem nézünk bele az életünkbe, nem foglalkozunk a lelkünkkel és nem gondoskodunk a lelkivilágunkkal, akkor mindig, mindenen csak átgyalogolunk és tönkreteszünk.

Megélni azt ami van, lebegni az életben jelenti számomra azt az öngondoskodást, ami együtt halad az áramlatokkal és elősegíti a túljutásomat is a nehezebb életszakaszokban. A szenvedéseink forrása mindig abból a stresszes kapálózásból ered, ami nem békél meg az adott szituációkkal, ezért megtagadja a segítő áramlatokat is. Az élettel együtt haladni mindig kielégítőbb, mint ellene kapálózni.

Szóval vagy elfogadod és megadod magad vagy vergődsz még jó sokáig és harcolsz olyannal, amire egy kicsit másképp ránézve, jobban megértve, pont, hogy segíthetné az életed alakulását.