A gyermekkori érzelmi elhanyagolás 7 rejtett jele, amit felnőttként is cipelsz!
Hogyan hatnak a feldolgozatlan gyermekkori élmények a kapcsolataidra és mit kezdhetsz velük most felnőttként?
A gyermekkori érzelmi elhanyagolásról szeretnék beszélni, és arról, milyen apró jelek jelenhetnek meg felnőttkorban, amikről talán nem is gondolnád, hogy valójában ennek a következményei.
Kezdjük egy rövid összefoglalóval arról, mit is jelent a gyermekkori érzelmi elhanyagolás.
Röviden összefoglalva: a gyermekkori érzelmi elhanyagolás azt jelenti, hogy egy gyermek érzelmi szükségleteit a gondozói nem veszik észre, nem reagálnak rájuk, és emiatt nem tud kialakulni a biztonságos kötődés, valamint az érzelmi fejlődés is elakad.
Ez az elhanyagolás sokszor abban nyilvánul meg, hogy a gyermek érzelmi fájdalmát figyelmen kívül hagyják — például ha sír, senki nem megy oda hozzá, nem kap megnyugtatást vagy támogatást, vagy amikor érzelmi kapcsolatot keresne, például odanyúl valaki felé, de a szülő nem reagál rá semmit.
A gyermekkori érzelmi elhanyagolás hatásai gyakran egészen felnőttkorig elkísérnek, és hatással vannak a kapcsolatainkra, az önértékelésünkre, sőt, az egész mentális egészségünkre is. Fontos itt egy kis megjegyzés: nem az a célom, hogy hibáztassam vagy szégyenítsem a szüleinket a problémáink miatt.
Sok gyerek azért tapasztalja meg a gyermekkori érzelmi elhanyagolás tüneteit, mert a szülő például krónikus betegségben szenvedett, mentális nehézségekkel küzdött, vagy egy komoly veszteség érte, és egyszerűen nem tudott úgy jelen lenni, ahogy talán szeretett volna.
Lehet, hogy önzőségből hanyagoltak el minket, de az is lehet, hogy csak egy igazán nehéz időszakon mentek keresztül, amit akkoriban nem tudtak jól kezelni.
Nem hibáztatni kell, hanem megérteni
A gyermekkori érzelmi elhanyagolás megértése nem arról szól, hogy valakit okoljunk. Arról szól, hogy megértsd, mi történik benned, és így felelősséget tudj vállalni azért, hogy végre valóban törődni tudj magaddal.
A nyilvánvaló és a rejtett jelek
Sokan felismerjük a nyilvánvaló jeleket is, például amikor bepánikolunk, mert a párunk nem írt vissza, vagy hirtelen úgy érezzük, hogy el fognak hagyni, és elkezdünk azon gondolkodni, hogy inkább mi hagyjuk ott őt előbb — ugye ismerős? Hogy ne ő hagyjon el minket, inkább mi lépjünk ki időben. De néha ez sokkal alattomosabban jelenik meg.
1. jel: Érzelmi tompaság.
Ha átéltél gyermekkori érzelmi elhanyagolást, lehet, hogy azt érzed, mintha képtelen lennél igazán érezni. Mintha le lennél választva az érzéseidről. Vagy egyszerűen nem tudod kifejezni őket mások felé.
Sajnos a társadalmunkban sokszor még meg is dicsérik azokat, akik érzelmileg le vannak fagyva. Azt mondják rájuk, hogy milyen kiegyensúlyozottak, mennyire nem viszik túlzásba az érzelmeket. Mintha ez lenne az egészséges. Pedig érdemes egy gyors önellenőrzést végezned: vajon te érzed a teljes érzelmi skálád? Tényleg? Csak állj meg egy pillanatra, és figyeld meg magad.
Szoktál néha dühös lenni? Tudom, a düh nekem sem a kedvencem, de azért érezzük, igaz? Szoktál szomorúságot érezni, és engeded is, hogy átéld? Előfordul, hogy félsz valamitől, vagy épp boldognak érzed magad? Fontos, hogy képes legyél ezeket az érzéseket megfelelően és rendszeresen megélni.
Ha azt veszed észre, hogy az életed eseményeire nem igazán reagálsz érzelmileg — mintha nem történne benned semmi —, lehet, hogy a benned lévő érzések egyszerűen csak el lettek nyomva vonultak. Mert gyerekként nem tanultad meg elfogadni őket, így az volt a biztonságos, ha elnyomtad őket, és inkább el is felejtetted, hogy egyáltalán léteznek.
2. jel: Alacsony önértékelés.
A gyermekkori érzelmi elhanyagolás gyakran vezet ahhoz, hogy értéktelennek érzed magad, és ez az érzés megjelenhet úgy, hogy kevésre tartod magad, negatívan gondolkodsz önmagadról, vagy egyszerűen sosem érzed elég jónak, amit csinálsz. Amikor gyerekként nem kapjuk meg az érzelmi törődést, könnyen elkezdhetjük azt hinni, hogy nincs jogunk jelen lenni, látszani, megszólalni — mintha nem lennénk fontosak.
Ha újra és újra szeretetet és támogatást keresünk, de nem kapjuk meg, akkor egy idő után azt kezdjük érezni, hogy biztos velünk van a baj, igaz? Ekkor lép be a szégyenérzet, ami gyakran negatív belső párbeszédhez és alacsony önértékeléshez vezet.
3. jel: Rossz embereket választunk .
Amikor valaki azt mondja, hogy „minden férfi érzelmileg elérhetetlen”, vagy „soha senki nem vonzódik hozzám”, vagy „mindig csak rossz kapcsolatokba keveredem” — akkor bennem egy kis lámpa felvillan. Vagy akár egy piros zászló is megjelenik.
Mert lehet, hogy nem csak a másik félről van szó. Lehet, hogy volt néhány nehéz tapasztalatunk, vagy olyan gyerekkori élményünk, amit még nem sikerült feldolgoznunk. Lehet, hogy nem mindig a másikban van a gond. Lehet, hogy bennünk is. Persze, előfordulhat, hogy egyszerűen rosszul választunk, de ennek is megvan az oka.
Miért ismétlődnek a kapcsolati minták?
Lehet, hogy gyerekként egy érzelmileg elérhetetlen szülőnk volt, és bár tudatosan olyan társat szeretnénk, aki jelen van, sebezhető, szeretetteljes és kedves velünk, az agyunk számára mégis az a biztonságos, amit megszokott — például valaki, aki kicsit távolságtartó vagy érzelmileg nem elérhető.
Ezért hajlamosak lehetünk olyan partnereket vagy barátokat választani, akik mellett biztonságban érezzük magunkat, de valójában nem biztonságos velük lenni. És az is lehet, hogy valójában mi sem érezzük magunkat igazán komfortosan az érzelmi nyitottsággal.
Kapcsolatok szabotálása tudattalanul.
Azért tudattalanul még azelőtt szabotáljuk az egészséges kapcsolatainkat vagy barátságainkat, mielőtt igazán kialakulhatnának — mert valami nem stimmel. Nem tudjuk megfogalmazni, csak azt érezzük: „Hát… nem tudom… egyszerűen nem jön be. Valami fura benne.”
Így aztán azon kaphatod magad, hogy veszekedéseket kezdeményezel, vagy apróságokba kötsz bele, amiket nem szeretsz a másikban. Nekem ilyenkor mindig az jut eszembe, amikor minden apróságon fennakadunk, és azt mondjuk: „Ez már sok, túl sok vagy és nem kellesz nekem.” Lehet, hogy te is hasonlóan viselkedsz.
Vagy talán nem vagy olyan kedves, figyelmes, mint amilyen lehetnél — sőt, előfordulhat, hogy passzív-agresszívan viselkedsz, hogy a másik inkább elmenjen. Hogy ne neked kelljen kilépned, hanem ő hagyjon ott. És gondolj csak vissza az alacsony önértékelésre. Ha ezt hoztad magaddal a gyermekkori érzelmi elhanyagolás miatt, akkor lehet, hogy kellemetlenül érzed magad, amikor valaki vonzódik hozzád vagy érdeklődik irántad.
Amikor valaki közeledik, benned megjelenhet az a furcsa érzés, hogy „ööö, valami nem stimmel vele…” — pedig valójában a tudatalattid kérdezi: „Miért érdeklődne valaki irántam?” Hogyhogy ő érdeklődik irántam? Biztos valami baj van vele, nem?
4. jel: Impulzivitás.
Akik gyerekkorukban érzelmi elhanyagolást éltek át, hajlamosak lehetnek impulzív viselkedésre — például túlevésre, túlzott alkoholfogyasztásra, drogokra, meggondolatlan szexuális kapcsolatokra vagy más veszélyes viselkedésformákra.
Gyerekként mindannyian impulzívak vagyunk. Ha voltál már gyerekek között, pontosan tudod: nincs bennük semmi kontroll. Akarják, megteszik. Futnak, ugranak, kiabálnak — minden azonnal kell. Ez elég kaotikus tud lenni.
De az lenne a természetes folyamat, hogy a szülők vagy a gondozók belépnek ebbe a rendszerbe, és határokat állítanak fel — segítenek megtanulni, hogyan kezeljük az impulzusainkat, hogyan tudjuk késleltetni a vágyainkat, és hogyan alakuljon ki bennünk az önkontroll. Ez lehet például az, amikor megtanítanak türelmesnek lenni, vagy segítenek kimondani, mit érzünk, amikor valamit nem kaphatunk meg azonnal.
Belső gyermek az irányítópultnál.
És amikor ez a tanulási folyamat nem történik meg egészséges módon, akkor az impulzusaink kezelését gyakran még mindig a bennünk élő „belső gyerek” irányítja. És most csak azért mosolygok, mert amikor erről írtam és kutattam, elképzeltem egy kisgyereket odabent, aki irányítópultok mögött ül, és ő vezényli, mi történjen bennünk. Mintha ő vezetné a műsort.
És emiatt felnőttként gyakran érezheted úgy, hogy teljesen kicsúszott az irányítás a kezedből. Olyan mondatok is kiszaladhatnak a szádon, mint: „Egyszerűen nem tudom kontrollálni magam a férfiak közelében” vagy „Nem tudom megállni, ha pizza van a közelben” — vagy bármi más, ami nálad gyakori. És néha ez nem más, mint egy jelzés: az agyad egy része még mindig gyermeki módon gondolkodik, és nem tanulta meg igazán, hogyan lehet egészségesen kezelni a vágyakat.
Hogyan tanuljunk meg újra bánni az impulzusainkkal és vágyainkkal?
Ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk, újra kell tanulnunk gondoskodni arról a részünkről, aki még mindig gyerekként működik odabent.
Úgy is mondhatnánk: újraszülői gondoskodásra van szükség. Arra a belső gyerekre, aki irányítja a dolgokat, rá kell éreznie, hogy van már egy felnőtt is jelen — és ez a felnőtt mi vagyunk. Ott vagyunk önmagunkban, és képesek vagyunk megtanítani magunknak, hogyan bánjunk felnőtt módjára a vágyainkkal és az impulzusainkkal.
5. jel: Nehézség az érzelmek szabályozásában.
Akik gyermekként érzelmileg elhanyagoltak voltak, gyakran küzdenek azzal, hogy kezelni tudják az érzéseiket — ez vezethet hirtelen kitörésekhez, vagy állandó hangulatingadozásokhoz. Az érzelemszabályozás nem olyasmi, amivel már születésünkkor tisztában vagyunk.
Tudom, nem túl igazságos, de ez az igazság: ezt meg kell tanulnunk az élet során, a szüleinktől, azoktól akik felneveltek és a környezet folyamatosan tanít minket erre.
Meg kell tanulnunk, hogyan ismerjük fel az érzéseinket, hogyan fogadjuk el őket, és hogyan tudjuk elviselni azt, ami bennünk zajlik. Tudom, nem túl kellemes, de nagyon fontos. És végül ott van a kérdés: mit kezdjünk ezekkel az érzésekkel?
Miért nem tanítottak meg érezni?
És ha a szüleid érzelmileg nem voltak ott számodra úgy, ahogyan neked szükséged lett volna rá, akkor nehéz lehet számodra elhinni, hogy az, amit érzel, értékes, fontos, és érdemes lenne odafigyelni rá. Ehelyett azt tanulhattad meg, hogy amit érzel, az rossz, szégyellni való, vagy egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni — és ez felnőttként megnehezítheti, hogy felismerd és szabályozni tudd az érzéseidet.
Millió oka lehet annak, hogy gyerekként nem tanultad meg egészséges módon kezelni az érzelmeidet — például lehet, hogy a szüleid sem tanulták meg ezt a saját szüleiktől. Gondolj csak a nagyszüleidre — szerinted mennyire voltak jók ebben? Lehet, hogy nem igazán.
És ha ők, akár szándékosan, akár tudattalanul, nem tudtak érzelmileg jelen lenni melletted, akkor nagy valószínűséggel felnőttként neked kell majd megtanulnod azokat az eszközöket és módszereket, amik segítenek abban, hogy egészséges módon tudj kapcsolódni az érzéseidhez — és egyáltalán felismerd, hogy mit érzel.
6. jel: Maximalizmus.
Tudom… de akik gyerekként érzelmi elhanyagolást éltek át, gyakran éreznek egy erős belső kényszert, hogy tökéletesek legyenek — ez pedig állandó stresszhez és szorongáshoz vezethet.
A maximalizmus megnyilvánulhat abban, hogy mindent tökéletesen akarsz csinálni — de, és ez fontos, figyelj — megjelenhet úgy is, hogy inkább neki sem állsz semminek. Visszahúzódsz, halogatsz, csak épp annyit csinálsz, amennyi a túléléshez kell. Ezek mind lehetnek a maximalizmus tünetei.
A maximalizmus lényege az „mindent vagy semmit” szemlélet, a fekete-fehér gondolkodás. „Ha nem tudom tökéletesen megcsinálni, inkább meg se próbálom.” Ez pedig meglepő módon lehet a gyermekkori érzelmi elhanyagolás egyik következménye.
Az agyad azt hiheti, hogy csak akkor vagy szerethető, csak akkor vagy biztonságban, ha mindent hibátlanul csinálsz. Ezért aztán nap mint nap azon vagy, hogy mindent a „legjobb módon” végezz el — abban a reményben, hogy csak akkor fognak értékelni, szeretni, és törődni veled.
7. jel: Nehézségek a döntéshozatalban.
Akik gyerekként nem kaptak elég érzelmi támogatást, felnőttként gyakran küzdenek a döntéshozással — és állandóan mások megerősítését keresik.
Sérült belső iránytű.
És ennek több oka is lehet.
Az első: ha nem tanulod meg jól szabályozni az érzelmeidet, akkor nehéz lesz olyan információt kinyerni belőlük, ami segítene egészséges döntéseket hozni. Vagy túl erőteljesnek, kontrollálhatatlannak éled meg az érzéseidet, vagy egyáltalán nem bízol bennük — vagy akár mindkettő igaz lehet.
És bármelyik is legyen, már nem tudsz rájuk támaszkodni mint megbízható belső iránytűre. Emiatt lehet, hogy hoztál már rossz döntéseket az életedben, vagy másokra bíztad a döntéseket — és most már egyszerűen nem bízol abban, hogy képes vagy jól dönteni.
A második ok: lehet, hogy az önmagadba vetett bizalom sérült. Gondolj csak bele, mit is jelent ez — sérült belső bizalom. Azt, hogy nem érzed stabilnak, megbízhatónak azt az érzést, hogy „jó döntést tudok hozni”. Ennek kialakulásához gyerekkorban szükségünk lett volna a szüleinkre vagy a gondozóinkra, akik tükrözték volna vissza, hogy biztonságban vagyunk, és képesek vagyunk megoldani a helyzeteket.
A gyógyulás kulcsa benned van.
És igenis vannak módjai annak, hogy egészséges, támogató „szülőként” bánj saját magaddal és a benned élő belső gyermekkel. Nem te vagy a felelős azért, amit a szüleid tettek vagy nem tettek — de azért már igen, hogy most milyen döntéseket hozol, és hogyan szeretnél saját magadról gondoskodni.
