Így láttam meg az életemet!

Vannak akik történelmet, jogot tanulnak. Vannak, akik sportfogadásokat kötnek, és abból lesznek gyakorlottak. Vannak, akik a számítógépeket bújják, és nagyon jó informatikusok, vagy pókereznek reggeltől estig, és profi játékosok.

Én úgy 16 éves koromtól kezdve tudatosan önmagamat figyelem: “mit”, “miért” és “hogyan” csinálok. Miért kerülök nap mint nap ugyanabba a kilátástalan helyzetbe, hogyan élhetem az életemet a lehető legjobban. Nagyon sok megválaszolatlan kérdés merült fel bennem. Választ kerestem önmagamra és a működésemre.

Fiatal korom óta tudni akartam, miért van az, hogy valaki boldog és sikeres, nagy vagyonnal rendelkezik, és van aki sokkal boldogtalanabb, nincsenek sikerélményei, és éppen hogy meg tud élni, pedig ugyanazt az iskolát végezte el, látszólag hasonló körülmények között nőtt fel, és hasonló háttérrel rendelkezik. Szerettem volna tudni, hogy mindez miért történik.

Ebben az “önéletrajzban” ezt a folyamatot, legalább is ennek egy részét írom le. Neked nem kell ugyanígy csinálnod, viszont jó mintául szolgálhat az életedre nézve.

Szikszay Csaba vagyok, 1980. március 27-én születtem. Gyermekként mindig nagyon csendes voltam. Jobban szerettem a háttérben meghúzódni, mint kitűnni, legszívesebben elbújtam volna a világ elől – “engem mindenki hagyjon békén”. Közben figyelemre és szeretetre vágytam.

Az iskolában számtalanszor olyan helyzetbe kerültem, amikor vissza is kaptam csendességemet és rendszeresen “hagytam”, hogy elnyomjanak a hangosabbak és a vagányabbak. Sok utálat és az “élni nem akarás” érzése volt bennem. Rendszeresen menekültem a helyzetek elől, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Ezt nagyon jól megmagyaráztam magamnak: “én ilyen vagyok és kész”.

Az iskolai hiányzásaim is mindig a maximumon voltak. Nem hiába. Az iskola hangos, és a gyerekek nagyon őszinték egymással. Sokszor megkaptam, miért vagyok olyan magamnak való. Mivel a düh és a tehetetlenség tombolt bennem az ilyen helyzetekben, elkezdtem verekedni, az “elnyomók” ellen fellázadni. Persze fölöslegesen, mert csak szítottam a tüzet…

Többször kaptam intést, a tanáraim ellenszenvét éreztem. Miért nem járok órákra, miért verekszem, és miért vagyok érdektelen? Pedig csak nem tudtam, hogyan is csináljam “másképpen”.

Azt sem értettem, miért kapok állandóan az iskolában rossz jegyeket, amikor minden délutánom tanulással telt. Soha nem tudtam megfelelni, elsősorban Édesapámnak. Mindig hajtott a vágy, hogy elismerjen, és megfeleljek az elvárásainak. Középiskolával bezárólag több ezerszer kikérdezte a leckét, ami nem ment túl jól. Amiért aztán szidás és “nem lesz belőled senki” járt. Most már tudom, hogy mindig a legjobbat akarta, de azonosultam a félelmeimmel, és meg sem hallottam őt… Igazi lázadó voltam, akinek fogalma sincs mit akar, de az ami van, nem jó.

A változás akkor következett be, amikor 15 éves koromban újra elkezdtem karatézni (előtte 7 és 13 éves koromban már 1-1 évet részt vettem ebben a sportban).

Az életem új erőre kapott, megkapta az értelmét. Eleinte nagyon jó feszültség-levezetésnek gondoltam. Alig 2 hónap után elkezdtem versenyezni. Úgy, hogy még csak egyszer volt rajtam kesztyű, azaz egyszer küzdöttem. A lendületemet sokan csodálták, már a kezdetekben is megnyertem pár versenyt és büszkélkedtem is vele. Majd történt valami. A kezdeti sikerek után jött a hanyatlás, nem értem el eredményeket. A felgyülemlett feszültség levezetésével megint nem tudtam mit kezdeni. Belekerültem megint ugyanabba a körforgásba, amitől szerettem volna megszabadulni.

Ha én nem változok, folyamatosan ugyanabba a helyzetbe kerülök, még ha meg is változtatom a környezetemet. Megkaptam a leckét az élettől (tőlem).

Magammal kellett foglalkoznom. Tudtam, hogy magam elől nem bújhatok el, magam előtt mindig ott leszek. Függetlenül attól, mennyire veszem semmibe saját magam…

Kérni még egy újságot sem mertem. A szokások azt mondták, “nem illik”. Megértettem, hogy a szüleim is ezt tanulták, és a korábbi generációk is megkövetelték, ez volt a “normális”, az “erkölcsös” viselkedés.

Sokszor nem értettem miért nincs, mikor közben azt láttam, hogy minden van. Miért kell a legolcsóbb cipőben és a legegyszerűbb ruhákban járnom. Mindezt ráfoghatnám a szüleim anyagi helyzetére, de nem teszem. Mivel mindig is volt, csak éppen azt választottam, hogy nincsen. Nem mertem többet gondolni, mint ami feltétlen szükséges. Inkább tomboltam, és mindenkit hibáztattam. Sokáig harcoltam a szüleim ellen, nem értettem, miért nem akarnak elfogadni, és miért akarnak megváltoztatni.

Édesanyámmal elkezdtem programokra, tréningekre járni. Részt vettem reiki-n, agykontrollon, kineziológián, mindenféle spirituális előadásokon. Közben jött a sok miért, miért, miért? De elkezdtem abbahagyni mások hibáztatását…

Furcsa volt ismerőseim körében, hogy engem az energiák, a pszichológia, a spiritualitás érdekel. Közben láttam őket – jó kifogást használva (“én nem hiszek Ilyenekben”), tudattalanul fogva a jól megszokott kapaszkodójukat.

Édesanyám testvérénél, Csattos Ilike nemzetközi kineziológiai oktatónál elkezdtem kineziológiát tanulni. Sokáig nem értettem, hogy miről beszél.

Irtóztam attól a gondolattól is, hogy beszéljek magamról másnak, vagy faggassak idegen embereket – “mi közük van az Én életemhez.” Valamiért mégis megérintettek az ott látottak és hallottak. Az emberek sírtak, meghatódtak, ámuldoztak, és láttam, mennyire meg tud változni az életük. Csak azért, mert máshogy gondolkodnak. Én is szerettem volna valami nagyon nagy sztorit bedobni a közösbe, de soha nem ment. Remegett a lábam, amikor meg kellett szólalni mások előtt. Ezért inkább közömbössé váltam, elhomályosítottam mindent – még magam előtt is -, és inkább nem mondtam semmit. Pedig az enyém is változóban volt, csak éppen nem tudtam róla.

A lényeg abban az időben az volt, hogy mindenki kutakodott, és okokat keresgélt a saját múltjában. Rájöttem: a világ legegyszerűbb dolga bármit megmagyarázni, és okot találni bármire. Kibeszéltem az egész eddigi életemet, erre nagyon jó volt. Összefűztem mindent és megmagyaráztam, mit miért csináltam, és miért lett az, ami most van. Ez pedig nagyon kevés, mivel az érzelmeim még ettől nem változtak…

Csakis akkor lehetek igazán boldog, ha nem a magyarázatot keresem mindenre, hanem egyszerűen jól érzem magam a bőrömben. Ha most megy, akkor később is fog menni. Erre sokkal egyszerűbb magyarázatot adni és okot találni, mint állandóan a hibáimat kijavítani. Mert vannak egyáltalán hibák…? Elkezdtem részt venni a saját életemben.

Egyre több emberrel találkoztam. Ha visszagondolok, ma már teljesen természetes önismeretről, önképről, spiritualizmusról, egóról beszélni. A világ fejlődőben van az ember felé. A kézzel fogható dolgokban – az ipari forradalom révén – az elmúlt 100 évben sokat fejlődtünk. Mára elindultak sokan befelé. Meg akarja mindenki valósítani önmagát, és egyre tudatosabban akarja élni az életét, minden fölösleges játszma nélkül. Én is ezt akartam, tágulni befelé, anélkül, hogy az anyagi javakat megtagadjam magamtól. Sokszor estem ebbe a kelepcébe. Pedig magamra hogy tudnék figyelni külsőségek nélkül…? Ami bennem van, az jelenik meg kívül is. Semmivel nem másabb kint, mint bent.

A mosoly nagyon jó tud lenni, ha szívből jön, de a sírás is, ha ugyanonnan. Viszont ha szívből érzek, és nem használom álarcnak az érzéseimet, akkor nincsen rajtam teher és tényleg minden viccessé válik.

Hálás vagyok Ilikének, amiért részt vehettem az általa oktatott életterápia programokon. Csodálatos ember, hatalmas tudással. A programjai által helyre került bennem minden. Megláthattam, milyen hatással vannak rám az érzelmeim, hogyan vagyok rá képes, hogy olyan életet élhessek, amilyet szeretnék. Azóta másképpen látom a világot.

Észrevettem, bármennyit is foglalkozom a technikai tudásommal – mind a sportban, mind az iskolában -, vagy bármennyit cselezek a párkapcsolataimban, mindig az lesz, ami bennem van. Amilyen érzelemmel élek, amire figyelek és fókuszálok, az fog megvalósulni az életemben, hiszen eddig is mindig így történt. Mindez a sporton keresztül nyilvánult meg először.

Sokan nem értették, hogyan csinálom. Miért van az, hogy bármilyen versenyen elindultam, abból valamilyen érem született, még ha ki is kaptam. Nagyjából 10 éves karatés pályafutásom alatt körülbelül 70-szer állhattam a dobogóra. Úgy indultam el a meccsekre, hogy én csak nyerhetek, teljesen mindegy, ki áll a pást másik szélén. Ezt a nézőpontot nagyban köszönhetem Csordás József sensei-nek, aki inspirált a sporttal való elkötelezettségemben. Magabiztosságom kialakításához is nagyon nagy löketet adott. Hogy végre tegyek magamért valamit, ne csak sodorjon a szél jobbra-balra.

Sok éven keresztül a magyar válogatott színeiben sportoltam, és elismert versenyzőnek számítottam. Voltak jobbak és rosszabbak, de életem első sikereit itt élhettem meg. Végre elkezdtem játszani a színpadon, és élveztem a szereplést. Ez nagyon nagy erővel hatott az életem minden más területére is. Az elhatározás és a véghezvitel itt érvényesült először. Itt fedeztem fel: ha csinálom, működik. Szeptembertől már egyetemen tanultam – pont úgy, ahogy elképzeltem. Nem volt fontos, hogy hogyan, csak a cél érdekelt, a részletek egyáltalán nem. Mindegy, hogy mi is az.

Korábban számomra az iskola és a sportok folyamatos bizonyítást igényeltek. Mindig másoknak akartam bebizonyítani, mire vagyok képes és mindig többet, többet. Mára ez a bizonyítás lecsendesedett bennem. Jobbnak látom, ha magamra és az igényeimre figyelek. Fordítva sokkal előnyösebbnek találtam, és sokkal praktikusabb a pozitív visszajelzésekkel foglalkozni, mint állandóan keseregni és harccal elérni a békémet, feladva önmagamat.

Fontos, hogy milyen a környezet? Tényleg a környezet váltja ki az érzéseket? És nem fordítva? Én az érzésekre figyelek. A környezetem az érzéseim és a hozzá fűzött gondolataim hatására változik.

Észrevettem, milyen tudatlan játékot játszom önmagammal szemben. A folyamatos harcok elmúltak. Úgy játszhatom az életemet a legjobban, ha ismerem a szabályaimat, és én is részt veszek benne. Nem bujkálok, nem magyarázkodom, nem csinálok fölösleges köröket. Nyitott könyv vagyok magam előtt.

Először 21 évesen segítettem egy hölgynek, aki túlsúlyos volt. Gyereket szeretett volna, és szerette volna, ha a párja szülei elfogadják, mint barátnőt. Az első vendégem megadta a kezdeti sikerérzetem alapját, a magabiztosságomat visszaigazolta. Kétszer találkoztam vele, és alig 3 hónap alatt rengeteget fogyott, megfogant a baba, a párja szülei pedig vacsorázni hívták. Pár hónap múlva megkérték a kezét, ami előtte 11 évig elképzelhetetlen volt. Ez nekem hihetetlen boldogságot okozott. Láttam a másik örömét, és azt, hogy egy másfajta gondolkodási móddal megváltozik az élete – egyik pillanatról a másikra.

Eldöntöttem: segíteni szeretnék másoknak is, szeretnék részt venni az emberek boldogságában. Célom, hogy az emberek meglássák: minden tőlük függ, és a boldogságukat soha nem a körülmények és más emberek határozzák meg. Tudják, hogy mit szeretnének, hogyan legyenek sikeresek, és élvezzék az életüket.

Sok önmagát kereső ember megfordult nálam ettől az időszaktól kezdve. Barátaim és idegenek is bizalommal fordultak felém, amikor nem értették az életüket. Kinyitom őket, mint egy páncélszekrényt. Elmondom nekik a számkombinációkat azért, hogy meglássák, kik ők valójában.

Sokak életében meghatározó szerepet játszottam, de mindig arra törekedtem, ne kerüljenek függő helyzetbe se magamtól, se senki mástól. Fontosnak találtam, mint a saját életem során is, hogy a függetlenségemet és a szabad akaratomat mindig megtartsam.

Mint ahogy megfigyelhetted rövid önéletrajzomban: sokszor csaptam be magam, sokszor magyaráztam meg a rossz érzéseim jelenlétét. Pedig csak szemléletet kellett volna váltanom, máshogy látni, és máshogy érezni magam.

Nem bánom, hogy ez mind megtörtént velem. Mert ez vezetett oda, ahol most is vagyok, és örülök minden egyes percnek, amit eddig megélhettem. Köszönettel tartozom és hálás vagyok a szüleimnek, hogy mindig mellettem álltak és segítettek abban, hogy megláthassam önmagam.

Egy ausztrál mondás szerint: “ha nem tudsz mit elénekelni az életedről, akkor nem volt semmi értelme“….

Ma már Budapesten élek “és énekelek tovább”. Mert egyre több ember boldogságában részt vehetek – és ez felemelő érzés.